50 éves a Citroen DS

Ebbe a lecsapolhatatlan, fölös energiától duzzadó, gótikus rendszerbe szállt alá a légies, magát a nyers energia fölé helyező DS, amit a neves francia irodalom-kritikus és filozófus, Roland Barthes új Nautilusként emlegetett. Illesztéseinek, körvonalainak simasága azt sejtteti, mintha "gyártás" helyett "született" volna, elemeit hegesztés helyett egy ismeretlen, organikus erő tartaná egyben. Az acél pusztán támasztékként szolgál az ablakoknak, írja az elfogult Barthes, amelyek hatalmas légfalként húzódnak, szivárványszín szappanbuborék módjára feszülnek.

A filozófus az egész emberi társadalomnak az újra, az ösztönösen vártra adott spontán reakcióját írta le. Az 1955-ös Párizsi Autószalonon szinte elnéptelenedtek a versenytársak kiállítóterei. A kiállítás első negyed órájában csaknem 400 megrendelést adtak le az autóra – amint a látogatók megpillantották, rögtön magukénak akarták tudni. Ennél is nagyobb fegyvertény, hogy ez a DS iránt érzett lelkesedés évek múltán sem lohadt. A siker oka persze könnyen racionalizálható is: az alkotók, a Tractiont annak idején szintén közösen megálmodó Flaminio Bertoni és André Lefèvre egyfelől tökéletes kezelhetőséggel társították az áramvonal hatékonyságát, ugyanakkor olyan technológiákat tettek elérhetővé a vásárlók számára, amelyek korábban egyáltalán nem, vagy csak a kiváltságosok köreiben voltak ismertek.

Varázsszőnyeg-szerű légrugózása, hatalmas belső tere, újszerű sebességváltója, szervokormánya és modern fékrendszere univerzális autóvá tették a DS-t. A kombi a létező egyik legjobb mentőautónak bizonyult, a taxisok hálásak voltak a tágas hátsó ülésért, a tehetősebbeket a rozsdamentes acélbetétekkel díszített Pallas verzió pázsitpuha szőnyegei kényeztették, míg a kispénzűek annak örültek, hogy a némileg lecsupaszított, de a légrugózást változatlanul megőrző ID számukra is megfizethető alternatívát kínált. A motorsport is felfedezte magának a modell felsőbbrendű technikáját, és a DS a legváltozatosabb útfelületeken volt képes a győzelemre.

A politikai, kulturális és gazdasági elit rajongott a DS-ért. Első feltétlen híve maga a Tábornok, azaz Charles de Gaulle volt. Nem véletlenül: a köztársasági elnök ellen megkísérelt számtalan merénylet legismertebbike éppen ebben az autóban érte, és bár a merénylő golyói darabokra tépték az egyik hátsó gumiabroncsot, a DS légrugózásának köszönhetően képes volt biztonságba juttatni utasát. Hivatalos állami gépkocsiként a világ számtalan koronás főjét, vezető politikusát szállította a DS, és ha protokoll-ajándékokra került sor, a franciák aligha találhattak méltóbbat a futurisztikus Citroënnél. A politikának egyébként jóval többet köszönhet a DS, mint hírnevet: a fáma szerint de Gaulle személyes felkérésére vágta le a Chapron műhely először az autó tetejét, míg a gyár már 1959-ben rádiótelefonnal szerelte fel a Prestige névre keresztelt különleges széria darabjait.

A Citroën nem maradt meg európai jelenségnek. A világ minden pontján szívükbe zárták a vásárlók: Amerikában a nonkonformisták autójaként forgalmazták, a britek fabetétekkel igazították saját ízlésükhöz, a németek pedig idővel kierőszakolták maguknak a megnövelt teljesítményű, nagyobb motorral hajtott DS21 változatot. Az autó globális kulturális jelkép lett, amely szinte azonnal bebocsátást nyert a film varázslatos világába. Olyan színészóriások tűntek fel volánja mögött, mint Jean Marais, Alain Delon, Marcello Mastroianni, Jean-Paul Belmondo vagy Gérard Depardieu. Hollywoodban a mai napig fel-felbukkan a DS jellegzetes sziluettje – nem csoda, hiszen számtalan formatervezési díj birtokosa. Több, egymástól független fórum választotta meg az évszázad iparművészeti alkotásává, jelentős kortárs művészeket inspirált, míg mások modellként tekintettek rá. A Citroën reklámügynöksége is különleges lehetőséget látott benne, és a modell katalógusa tartalmában és kivitelében forradalmasította a termékprospektus műfaját.

Élete húsz éve alatt a DS másfélmillió példányban kelt el. Azt a tényt pedig aligha tekinthetjük puszta egybeesésnek, hogy a modell neve kiejtésében megegyezik a francia déesse - azaz ’istennő’ - szóval.